Egyszer élünk!

"Szerencsém volt, és meggyógyultam" - mesél az életéről és betegségéről Forgács Anna, az Egy Csepp Figyelem Alapítvány irodavezetője. Úgy gondolja: a tudatalattija és az élet gyógyította meg.

"Tizenhét évesen diagnosztizáltak nálam életre szóló betegséget - igaz, olyat, amiről egy-egy estére, néha évekre is meg lehet felejtkezni, ha az élet úgy hozza. Az első időszak azonban nem így alakult, hanem állandó gyógyszerszedés, rosszullétek, egy-egy hónapos kórházi tartózkodások kísérték.

17 és 25 éves korom között kvázi állandóan beteg voltam. Nem állt meg az élet, tanultam, közösségi szerepet vállaltam, de fentiek és a szervezetemben jelenlévő állandó gyulladás miatti fáradtság igencsak megnehezítették a mindennapjaimat. Egy milliméter híján menekültem meg a műtéti kés elől, ami olyan változást hozott volna életemben, hogy egyáltalán nem akartam volna úgy élni. Hetek óta feküdtem a kórházban és infúzióval tömték belém a szteroidot, amire a szervezetem egyáltalán nem reagált. Nagyon sok orvos valószínűleg már kitűzte volna a műtétet, amelyen kikapja a végbelemet és kivezeti a hasfalamon. Leányálom… Az én orvosom mégis várt, talán egy csodára.

Kiengedtek a kórházból, visszatértem az életbe és amikor tanító lettem, 18 gyerek életéért feleltem, akkor egy csapásra meggyógyultam. Azóta néha előfordult visszaesés, de immár harmadik éve csak ideiglenesen szedem a gyógyszert, amellyel a könyvek szerint ebben a betegségben együtt kell élni és nem szabad abbahagyni a szedését. Mázlim volt. A tudatalattim és az élet gyógyított meg, a kényszer, hogy helyt kell állnom, a felelősség, az elfoglaltság… nem tudom, mi.

Haragszom azokra az emberekre, akik életükben nem voltak súlyos betegek és azt híresztelik, hogy ők annyira erősek, és aki beteg, az beteg is akar lenni. Ki akar beteg lenni? Ki érdemli meg? És miért gyógyulunk meg vagy miért halunk bele? Nem tudhatjuk. Szerencse.

Áldom a Világmindenség Összetartó Erejét, hogy szerencsém volt és meggyógyultam. És talán tanultam is valamit ott a kórházban fekve, amint reggel besütött a nap a kórterembe és a mosolygós nővér hozta a zsömlét meg a kefírt. Ez volt a nap fénypontja. Azóta a legfontosabb dolog az én életemben, hogy minél több olyan pillanat legyen, amit élvezek. Ott, a kórházi ágyon fekve nagyon egyszerű volt a képlet. Örömmel kell telerakni azt az időt, amit egészségben töltök. Néha egy rohanós napon elfelejtem, de az ablakon besütő napfény, a zsömle meg a kefír eszembe juttatják. :)